2025. április 27. Úrnapi igehirdetés. Tóth Z. EvRefBer.com
Mintha égő tűz volna a szívemben…
Egy igehirdető válsága
Jeremiás 20, 7-18
Ez egy ima, egy panasz. Mikor és miért panaszkodott Jeremiás próféta, ez a sokat szenvedett szolgája az Úrnak? Egy nyomorúságos éjszaka után, amit kalodában töltött. Egyik egyházi vezetőzaratta őt oda, csak azért, mert a tiszta igét hirdette. Mert az ellenkezett a hivatalos verzióval, az akkori fősodorral. Egy igeellenes verzióval, ami szerint Isten csak azért ad szabadítást, mert itt a templom, és nem azért mert megbánjuk a bűneinket. Pashúr neve jelentése: mindenütt csak jólét, biztonság, semmi gond. Ez volt a népszerű, ezt is képviselte az akkori egyház. Jeremiás nem ezt hirdette. Jön a baj, a bűneitek miatt biztos, hogy eljön az ítélet, de lehet még megtérni, lehet még rendezni a bűnöket.
Pashúrnak barátai voltak, támogatói, sok barátja, aki majd a fogságban, az ítéletben is elkíséri őt. De Jeremiástól még az a kevés is elpártolt, aki addig támogatta. Jeremiás panaszimája szerint, alig várták, hogy elessen, hogy ne kelljen tovább sem támogatni, sem hallgatni, hogy az ige mást mond, mint ami a királyi udvarban, vagy a hivatalos egyházban elfogadott ideológia.
Annyira mást mondott az ige, hogy Jeremiás igehirdetését nem csak simán gúnyt és gyalázatot váltott ki, hanem egy idő után már közönyt, lelki siketséget. A nyolcas versben így panaszkodik: ahányszor csak szólok, kiáltozom, így kiáltok: erőszak és romlás…
Voltak igehallgatók, akik egyenesen arra biztatták a többieket, hogy jelentsétek fel, és mi is feljelentjük. Magunk nem merjük, de együtt igen, mert ez az ember nem csak nem jót prédikál, de egyenesen veszélyes. Ez a Jeremiás próféta gyengíti és megosztja, bomlasztja a népet, az egységet, a harci morált. Az ilyet le kell tartóztatni…
Jeremiás egy ilyen összefüggésben mondta el Istennek ezt a panasz zsoltárt. Amiben panasz is van, igei vigasztalás is, depresszió is, amiben úgy megkeseredik, hogy a saját születését átkozza meg. Mindenki örül a születése napján, ez meg elátkozza. Hogy lehet így megkeseredni egy igehirdetőnek? Lehet, mondjuk tettek is róla, hozzá segítették. Mivel? Azzal, hogy olyan bénán állt az egyház az igéhez? Elsősorban nem. Hanem azzal, hogy az ige szólt, és az igehallgatóknak ez nem jelentett semmit, nem hozott változást, és emiatt ítéletet hozott. Ez az, ami a legjobban fáj egy igehirdetőnek. Nem a kaloda, nem a gúny, nem a feljelentés, hanem hogy nem érv az ige, nem kell az ige.
„Rávettél, Uram engem és rávétettem…”
Mire lehet minket rávenni? Ki vesz rá minket? Milyen embernek tudjuk magunkat, mire vagyunk kaphatóak? Ki és mire akar minket rávenni? Ez mind nagyon fontos kérdés, de a legfontosabb az, hogy az Úr mire tud minket rávenni.
Itt az Úr vette rá Jeremiást. Isten így hívja el a szolgáit. Sokszor nem könnyű feladat, amire az Úr kér, de Isten mégis az ember szívére tud beszélni. Nem erőszakkal, hanem az ő drága Lelkével.
Kit lehet rávenni Isten szolgálatára? Aki úgy érzi, hogy tartozik az Istennek. Aki hálával akar áldozni, mert már van miért hálát adni. Ki az? Az, aki megértette, hogy Isten az Úr Jézust meg nem érdemelt módon adta helyette a keresztre. Ezért lehet neki bűnbocsánata. Igazából más ok miatt nem lehet, de nem is lenne szabad Isten szolgálatába beállni, főleg nem igehirdetői szolgálatba.
„Mert ahányszor csak szólok…” – panaszkodik Jeremiás az Istennek. Felháborítja az embereket.
Az egyház szól, az ige szól, Isten népe, akinek prófétai tiszte a bizonyságtétel nem maradhat szótlan.
„Mert hallom sokak rágalmazását…”A bizonyságtétel szava nem marad visszhang nélkül. Általánosan nem tetszik, és sokan ennek hangot is adnak. De ettől még az igehirdetőnek szólnia kell, sőt ha az egyház a helyén van, akkor az egyház sem marad néma, képviseli és felvállalja az igét.
Egy kevés ember megtér rá, sőt Isten időközönként egyfajta nemzeti ébredést is adhat, amikor sokan térnek meg. Igaz, hogy a nagy többség, főleg a vallásos többség, aki inkább a hagyományra és a nemzeti kérdésekre alapoz, az igazából csak addig hallgatja az igét, amíg az ige megtérésre nem szólítja. Jézust is hallgatták, amíg gyógyított, meg szaporította a kenyeret meg a halat, meg a bort. De amikor követésre, bűnbánatra hívott, amikor az Istenbe vetett hit, a keskeny út áráról, felvállalandó dolgairól beszélt, akkor tömegek hagyták el, alig maradt egy maroknyi kis tanítványa. De Istennek kedves volt ez a kis nyáj, akinek az ige érv volt. Jeremiásnak még ennyi kicsi sem volt. Csak olyanok, akik ellenkeztek, gyalázkodtak, feljelentéseken törték a fejüket.
Isten szolgája nem tud úgy tenni, hogy ezt nem hallja, és úgy sem tud tenni, hogy a rágalmazás nem fáj. Jeremiás ezért panaszolja el az Istennek. Sok minden van, ami nekünk is fáj. Jó, ha az Istennek panaszoljuk el. Az emberek sokszor nem értik, sőt vannak, akik egyenesen ki- vagy ellenünk forgatják saját szavainkat. Jobb az Úrnak elpanaszolni a dolgainkat.
„Talán megbotlik és megfoghatjuk őt…” A vallásos ember fogást keres a hívő emberen, örül annak botlásán. Mert ellenségének tekinti. Mondjuk ez ellen nem sokat lehet tenni. Azért viszont igen, hogy igyekezzünk nem adni nekik okot arra, hogy fogást találjanak rajtunk.
Dávid király után leskelődtek, az Úr Jézus után leskelődtek, szavait lesték, sőt egyenesen csapdát állítottak neki, hogy ha ezt mondja, akkor úgy, ha meg azt, akkor így, de jót nem mondhat. Csak valahogy mondassunk ki vele valamit, amibe bele lehet kötni. Jeremiással is ezt tették, Kálvin Jánost is menesztették Genfből, Szikszait is Makóról. Vannak, akiket az ige egyenesen zavar. Erre számítani kell Isten igehirdető szolgájának.
„Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok…”
Isten szolgája eljut arra az elhatározásra, hogy én ezt tovább nem csinálom, nem akarom, nem bírom, nem látom az értelmét, leteszem a szolgálatot. Van ilyen kísértés minden lelkipásztor életében. Amit az Isten nekünk adott, azt nem lehet letenni. Meg lehet pihenni, lehet panaszkodni, de feladni nem lehet.
„Hallom sokak rágalmazását, de az Úr velem van…” Isten gyermekeként ezt a kettőt egyben kell látni. Bántanak, rágalmaznak, de… De az Úr velem van, de az Úrban nem csalódok, de az Úrnak elmondhatom, de az Úr hallotta, látta, amit mondtak rólam, amit tettek ellenem. Az emberek így, De az Úr velem van…
Az Úr Jézus élete legsúlyosabb napján ezt nem mondhatta el… Mert a mi bűneink voltak rajta. „Éli, éli, lámáhsabaktáni…”Jézus azért vállalta ezt magára, hogy nekünk ezt már soha ne kelljen megtenni… Pál írja a 2 Kor 1, 10-ben a gyülekezetnek, hogy Isten ilyen nagy halálból megszabadított, akiben reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani.Vagy a 2 Kor 4, 8-ban, ahol arról ír nagyobb összefüggésben, hogy a kincsünk cserépedényben van. A test ez az edény, ami törékeny, de a tartalom, amit Isten a szívünkbe tett, a Krisztus, a hit, az evangélium, az élő reménység, az Isten iránti hála és magasztalás, drága kincs egy törékeny cserépedényben. Jeremiásnál láttuk, hogy az ember, nem csak testileg, hanem lelkileg is milyen egy törékeny cserépedény. De nem erre nézünk, ezért nem csüggedünk el, nem esünk kétségbe.
„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.”
Addig, míg az Úrra nézünk, nem az emberekre és nem saját magunkra. Nézünk az Úrra, aki még a kereszten, a legsötétebb órában, még akkor is, amikor őt igazán elhagyta az Isten, hozzá kiáltott, rá nézett, és az életműve, a váltságműve végén is az Isten kezébe tette le az életét, a lelkét. Amit az Istentől kaptunk: életet és szolgálatot, azt nem letenni kell, nem feladni, hanem újra letenni az Isten kezébe, újra neki panaszolni el, és újra tőle venni erőt, mert nála van erő is, vigasz is, ige is, tanács is, vigasztalás is. Hozzá kell fordulni. Ámen